Sir Ernest Henry Shackleton angol és ír felmenőkkel rendelkező brit felfedező, Antarktisz-kutató. Négy Antarktisz-expedícióban vett részt, három alkalommal expedícióvezetőként. Hírnevét leginkább az 1914-es transzantarktiszi expedíció történetének köszönheti, mely miatt őt a korabeli sajtó hősként ünnepelte. Ennek ellenére hosszú időre feledésbe merült a neve. Később, a 20. század második felében fedezték fel újra. Tevékenységét követendő példaként, modellként állítja az utókor elé a vezetéselmélet- és válságmenedzsment-tudomány.
Az expedíció története 1914 augusztus 8-án kezdődött. Ekkor hagyta el az Endurance az angliai Plymouth kikötőjét, hogy Buenos Airesbe hajózzon. Az argentin fővárosból a hajó október 26-án indult tovább és november 5-én érkezett meg az expedíció hivatalos kiindulópontjára, a Déli Georgia szigeten lévő Grytviken bálnavadász-kikötőbe. Az Endurance 1914. december 5-én futott ki Grytviken kikötőjéből az Antarktisz felé.
A bálnavadászok az indulás előtt jelezték, hogy a szokásosnál hidegebb időjárás miatt már az út elején, Déli Georgiához közel sodródó jégre kell számítani. A hírek igaznak bizonyultak. A következő napokban az Endurance sokszor került több órára a jég fogságába. 1915 januárjának első napjaiban az Endurance és legénysége jégtáblák, olykor 20 méter magas jéghegyek között haladt, gyakran vitorlával, egyre jobban délnyugat felé sodródva. Ekkor már mindenki tudta a fedélzeten, hogy az antarktiszi telet a hajónak és legénységének a jég fogságában kell eltöltenie. Február 24-én Shackleton így írt: „Az Endurance megszűnt hajó lenni, átalakult téli állomássá.”
A jégtáblák azonban minden oldalról egyre erősebben nyomták a hajót, kezdett beáramlani a víz. Október 27-én, Shackleton parancsot adott a hajó elhagyására. Elhatározta, hogy a jég hátán nyugat felé indulnak. Szánon magukkal vitték az Endurance három mentőcsónakját, a sarki körülményekhez mérten egyre melegebbre forduló időjárás azonban megnehezítette az előrejutást. Az olvadó, hókásás jég, a jégtáblák között megnyíló csatornák veszélyessé és kimerítővé tette a menekülést. Az élelmiszerkészletek is fogytán voltak és az emberek kondíciója is nagyon megromlott. December végén az expedíció vezetése elhatározta, hogy újból letáboroznak: ideiglenes lakóhelyüket a „Türelem táborhelyének” nevezték el. A táborhely egy sodródó jégtáblán volt, abban reménykedtek, hogy a sodródással elérik a Paulet-szigetet.
1916. április 9-én kettétört az otthonukat jelentő jégtábla, a mentőcsónakokba szállva vágtak neki a fagyos tengernek. Öt nappal később sikerült kikötniük az Endurance elmerülésének helyétől nagyjából 550 kilométerre található Elefánt-szigeten. A sziget túlságosan messze feküdt a hajózási útvonalaktól ahhoz, hogy bárki is rátalálhasson a hajótöröttekre.
A mindössze hat méter hosszú mentőcsónakban Shackleton öt társával útnak indult az 1300 kilométerre fekvő Dél-Georgia, illetve az ottani bálnavadász-telepek felé. Április 24-én hagyták el az Elefánt-szigetet és május 9-én végül elérték céljukat. Ekkor már „csak” annyi volt a feladat, hogy a parancsnok két emberrel átkeljen a hegyes, sziklás, jeges terepen a sziget túloldalára, ahol a telepek voltak.
Ez végül május 20-ára sikerült, Shackleton azonnal hozzálátott, hogy megszervezze az Elefánt-szigeteken maradtak megmentését. 1916. augusztus 30-án érte el a szigetet.
A másfél éves kaland véget ért és csodával határos módon az Endurance teljes, 28 fős legénysége túlélte az utat.
A könyv szerzőit ez az emberfeletti történet ragadta magával és akkora hatással volt rájuk, hogy komoly kutatómunkába fogtak az események részleteinek felderítésére. A fél világot bejárták, hogy felkutassák az expedíció során írt naplókat.
….Elemezték Shackleton vezetési stílusát, hogyan tudott a rossz tapasztalatokból is értékes tanulságokat kovácsolni.
Az expedíció előkészítésekor egy álláshirdetés is megjelent állítólag. A Shackleton által feladott hirdetésre 5000-nél is többen jelentkeztek. A hirdetés állítólagos szövege a következő volt: “Embereket keresünk veszélyes útra. Alacsony bér, dermesztő hideg, hosszú hónapok teljes sötétségben, állandó életveszély. A biztonságos visszatérés kétséges. Siker esetén kitüntetés és elismerés.”
Shackleton kiválasztási módszerei egészen sajátosak voltak, sokszor megérzéseire támaszkodva döntötte el, hogy a jelöltet felveszi-e, vagy sem. Hitt abban, hogy a jellem és a temperamentum legalább annyira fontos egy csapatban, mint a szakmai hozzáértés. Optimista, derűs emberekkel akarta körülvenni magát. Shackleton nem volt a tradicionális hierarchia híve. Az egységes közösség megteremtése érdekében a hajó kormányzásából, a vitorlák kezeléséből, az éjszakai őrszolgálatból, valamint a közös helyiségek takarításából mindenkinek ki kellett vennie a részét, a matrózoknak éppúgy, mint a tiszteknek. Vezetőként a példamutatás híve volt, maga is kivette a részét valamennyi munkából. Négyszemközti beszélgetésekkel alakított ki személyes kötődést embereivel.

A marketingesek és a gazdasági karok professzorai gyakran emlegetik, hogy a Birodalmi Transzantarktiszi Expedícióhoz [Endurance expedíció] legénységet toborzó hirdetés volt a világtörténelem legjobb álláshirdetése: „ Embereket keresünk veszélyes útra. Alacsony bér, dermesztő hideg, hosszú hónapok teljes sötétségben, állandó életveszély. A biztonságos visszatérés kétséges. Siker esetén kitüntetés és elismerés.” A hirdetés szövegének hitelessége azonban megkérdőjelezhető, ugyanis soha egyetlen példányt sem találtak belőle. És az is okot ad a kétkedésre, hogy az örök optimista Shackleton vajon tényleg kétségesnek mondhatta-e a biztonságos visszatérést. Valószínűbb, hogy a fenti szöveg olyasvalakinek az agyszüleménye, aki hitetlenkedve nézte, amint az emberek tömegével jelentkeznek egy ilyen félelmetes feladatra.